A jelenkori irodalom tárgyalása a huszadik század szerves folytatása, hiszen azok az alkotók, akik a pécsi irodalom áramában élnek, vagy éltek, de jelenleg máshol folytatják a pályájukat, a múlt században születtek. A mostani írók, költõk mûvei már az interneten, s más adatbázisokban (könyvtárak) egyaránt fellelhetõk. Ez mit sem von le az irodalom örök igézetébõl, miszerint az írás a gondolatok mûvészi kifejezõje az anyanyelv segítségével.
Bertók László (https://www.bertok.hu)
1935. december 6-án született a Somogy megyei Vésén, paraszti családban. Író, költõ. Csurgón érettségizett 1954-ben. Mivel egyetemre nem vették föl, 1955-ben postai tisztviselõ lett Marcaliban. 1955 augusztusában verseiért államellenes izgatás vádjával börtönbe került, ennek dokumentációját Priusz (1994) c. prózai mûvében adta közre. 1959-1963-ban elvégezte a pécsi tanárképzõ fõiskola magyar-történelem szakát, 1970-1973-ban a budapesti ELTE könyvtáros szakát. Mindmáig Pécsen él, felesége óvónõ, fia programozó, internet-szakember.
1959-tõl Nagyatádon, 1965 és 1977 között a pécsi tanárképzõ fõiskolán könyvtáros. 1977-tõl a Pécsi Városi Könyvtár igazgatója, 1982-tõl 1996-ig fõmunkatársa. 1992-93-ban a Magyar Írószövetség elnökségi tagja. Jelenleg a Széchenyi Irodalmi és Mûvészeti Akadémia tagja.
Elsõ versei 1953-ban jelentek meg a pécsi Dunántúl c. folyóiratban. Fiatal költõként szellemi kapcsolatot tartott Fodor Andrással, Takáts Gyulával, Csorba Gyõzõvel. A "priusz" miatt igen késõn, 1972-ben jelent meg elsõ önálló verseskötete, a Fák felvonulása. Korábban a Lengõ fényhidak (1964) c. három szerzõs - Makay Idával és Galambosi Lászlóval közös - antológiában közölték. Második önálló kötetére, az Emlékek választására (1978) is sokáig kellett várnia. Közben irodalmi életrajzot írt Csokonai Vitéz Mihályról és Vörösmarty Mihályról, késõbb hasznos bibliográfiai munkákat tett közzé.
A Tárgyak ideje (1981) óta kötetei folyamatosan, a termés ritmusa szerint jelennek meg. Érdemes külön kiemelni a következõket: Hóból a lábnyom (Válogatott és új versek), 1985; Három az ötödiken, 243 szonett, 1995; Válogatott versek, 1999.
Bertók László költészetérõl gazdag és igényes szakirodalom szól. Emlékezetes esszéket írt róla Ágh István és Tandori Dezsõ; kötetnyi elemzést publikált Széles Klára és Csûrös Miklós; monográfia értékû "beszélgetés és tanulmány"-kötetet jelentetett meg Nagy Imre. Recepciója rangos és folyamatos, és erre azzal szolgál rá, hogy bár nem lesz hûtlen önmagához, rendkívül változatos a versforma és hangnem tekintetében.
Díjak, kitüntetések: Radnóti-díj (1973), József Attila-díj (1982), Janus Pannonius-díj (1983), Az Év Könyve Díj (1986), Graves-díj (1989), Déry Tibor-díj (1990), Kortárs-díj, Weöres Sándor-díj (1993). 1997-ben megkapta a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja-díjat.
Bertók László: Mintha a szelet a kalap
S hogy ez az év, hogy az a nap,
s hogy idõt csak térben, hogy a.
Se teteje, se ajtaja,
mintha a szelet a kalap.
S mert folyton utána szalad,
ahány lépés, annyi soha.
Lüktet a gyûrûben a fa,
öli a percet az adat.
S mintha létezne pillanat,
s abban is, hogy innen oda,
mérete, határa, foka,
címeket ad a mozinak.
Fölkel. Lenyugszik. Játszanak.
De örökké csak a nyoma.
Egy hajszál a pillanaton
Jó, három az ötödiken.
Akkor is, ha abbahagyom.
Kétszáznegyvenhárom igen,
és ugyanannyi nem tudom.
Egy hajszál a pillanaton.
S kilenc éve, hogy leveszem.
A mozdulatban a viszony,
az eredményben a sosem.
A mind benne a többiben.
Az ahány, annyi alkalom.
Az újra s újra a kezem,
mint valami után a nyom.
Ahogyan hasad az atom,
s odaragad a végtelen
Csordás Gábor 1950 -
Költõ - mûfordító - szerkesztõ, kritikus. A Pécsi Orvostudományi Egyetemen végzett 1974-ben, utána ugyanott dolgozott tanársegédként. 1980 - 85 között a Jelenkor irodalmi és mûvészeti folyóirat szerkesztõje. 1989-tõl a Jelenkor Kiadó igazgatója.
Parti Nagy Lajos
1953. október 12-én született Szekszárdon. Tolnán, majd Kaposvárott és Székesfehérváron élt, itt érettségizett 1972-ben. Magyar-történelem szakon végzett Pécsett, a Tanárképzõ Fõiskolán, 1977-ben.
Két évig dolgozott könyvtárosként a Baranya Megyei Könyvtárban, majd 1979-tõl 1986-ig a pécsi Jelenkor címû folyóirat egyik szerkesztõje volt. 1986 óta szabadfoglalkozású íróként él Budapesten. A nyolcvanas években tagja volt a JAK-füzetek szerkesztõbizottságának; 1987-88-ban a Magyar Írószövetség egyik titkára volt. 1991 és 1993 között a régi Magyar Napló versrovatát szerkesztette.
Elsõ versei 1971-ben jelentek meg a Jelenkorban.
Díjak:
1982 - Bölöni-díj
1990 - Déry Tibor-jutalom
1991 - Graves-díj
1992 - József Attila-díj
Lázár Ervin 1936 -
Elsõ novelláit 1958-ban a Jelenkor közölte. Pécsett a Dunántúli Napló, az Esti Pécsi Napló, a Jelenkor munkatársa. 1965-ben az Élet és Irodalomhoz került. Gyermekkönyveinek helyük van a felnõttirodalomban is. Az általa teremtett világ gyakran fordítottja a társadalomnak, emberi viszonyoknak. Nyelvteremtõ újításai közkedveltek a gyermekek körében. Visszaemlékezéseiben mindig szeretettel emlékezik meg pécsi éveirõl.
Hét szeretõm
Éppen hét szeretõm van
. Csontos vállú, kicsit lófejû, házsártos az elsõ. Bármit csinálok, nem jó neki, dolgozni zavar, és fenyegetõzik, hogy majd meglátom, nem lesz belõlem semmi.
A második picike, kerek, sok gyereket akar, és ha csak teheti, mosolyog. Nagyon szépen énekel - és szeret meg tud is énekelni.
Lengeteg, soványka a harmadik. De csupa bûbáj. Szépen szeretne élni. Még sohasem hazudott. Engem is arra biztat, hogy sohase hazudjak. S azt mondja, nem kunszt úgy nem hazudni, ha nem mond az ember semmit
. A negyedik igazi szépség. Vagyis hogy inkább ráillik, hogy bomba jó nõ. Ringó csípõvel jár, mórikálja magát. Szeret inni, enni, táncolni. Rángat bárba, mulatóba. A kocsmát se veti meg. De sohasem részeg. Gyöngyözõ nagyokat kacag a szenesemberek között. Tele van szeretettel. A szenesemberek vele mosolyognak.
Az ötödik szótlan, fekete, szorgos. Rendbe rak mindent körülöttem, bízik benne, hogy mire újra jön, nem leszek piszkos, nem lesz loboncos a hajam, és a cipõm is tükrösen ragyog. Hisz tántoríthatatlanul. Szomorú, összeérõ szemöldökû, attikai özvegy. Ledér a hatodik. Csak utazna, heverne, táncikálna. Moziból ki, moziba be. De azért szereti a madarakat is. Ha virágzanak a fák, órák hosszat ücsörög a kertben. Biztat, hogy szívjam tele magam fénnyel. Hogy röpködjek, éppen csak lábujjheggyel érintve a földet.
A hetedik mindig feketében jár. Sohasem láttam mosolyogni. Mindig befelé figyel, a lelkemmel foglalkozik. Óv és tanít. Arra biztat, hogy szeressem õket - mind a hét szeretõmet.
De én megcsalom mind a hetet. Nem dolgozom az elsõnek, nem mosolygok a másodikkal, hazudok a harmadiknak, a negyedikkel részegre iszom magam, az ötödik sose talál rendben, a hatodik nem tudja megszerettetni velem a virágokat, a hetedik meg hiába mondja, hogy szeressem õket. A csontos vállút úgy hívják, Hétfõ, a mosolygóst Keddnek, a lengeteg a Szerda, a buja a Csütörtök, az attikai a Péntek, a ledér a Szombat. A sosem mosolygó, az a Vasárnap.
Hej, ha egyszer õk csalnak Tüskés Tibor
kritikus, szerkesztõ (Balatonszántód, 1930. június 30.)
Gyerekkoromban becsvágy élt bennem: legalább Nobel-díjas író lesz belõlem. Aztán rádöbbentem, meddig ér tehetségem határa. Ma viszont, amikor valamiféle mérlegkészítésre vállalkozom, úgy látom, messze többet sikerült elérnem (megjelent mûvekben, irodalmi díjakban, elismerésben, életkorban), mint amire méltó voltam . Tudom, a tehetség, az elismerés, az életkor nem érdem, hanem ajándék, kegyelem. Ezért a hetvenedik év küszöbén az elsõ gondolatom nem a dicsekvés, hanem a köszönet, a hála, a tisztelet kifejezése a hetven évért, a megszerzett szellemi és anyagi javakért, az elért eredményekért. Meg a kapott sebekért, a megtapasztalt szenvedésekért, a túlélt kudarcokért és vereségekért, a bajokért és a betegségekért.
Az én nemzedékemnek nem volt könnyû gyerekkora. Ezt a nemzedéket a második világháború fiatalon megélt élménye formálta olyanná, amilyenné lett. Ha arra a dunántúli kisvárosra gondolok, ahol hatéves koromtól tizennyolc éves koromig éltem, ezek jutnak eszembe: légiriadót jelzõ szirénák vijjogása, szõnyegbombázás, katonaszökevény nyilvános kivégzése a piactéren emelt téglafal elõtt, osztálytársam mellére varrt sárga csillag, földig érõ, szürke köpenyt viselõ katona kezének mozdulata és szava: "Dáváj csász!", a helyi újságban meghurcolt szerzetestanárunk neve, államosítás, kitelepítés, szorongás, félelem, kevéske remény...
Hogy késobb mit tartottam jónak, szépnek és igaznak, nagyjában ebben az idõben dolt el. Abban a családban, ahol mozdonyvezetõ nagyapámtól származó, verselgetõ apám ugyancsak az államvasutakat szolgálta, ahol cipész nagyapámtól származó, magának tanítói pályát álmodó anyám egész életében a háztartásban dolgozott, ahol hét évvel idõsebb bátyám mellett, aki ugyancsak vasutas lett, jóformán testvértelenül, egykeként nõttem föl. Abban az iskolában, ahol a kitunõ tanárok elõbb látták meg bennem a tehetséget, mint magam, ahol személyiségre szabott feladatokkal ösztönöztek önálló munkára, ahol az érettségizõ diák, aki voltam, már ismerte például Weöres Sándor verseit és Várkonyi Nándor tanulmányát, s hallotta a gimnáziumba látogató Rónay György elõadását a költõ Zrínyi Miklósról.
Ezért aztán hiányoztak életembol és késõbbi pályámból a nagy metamorfózisok, a csalódások és rádöbbenések, hiányoztak a pálfordulások, az ideológiai és politikai megvilágosodások, a csalódások és az egyedül helyes célok fölismerése: amikor a "személyi kultusz" virágzott, akkor a reakciós jelzõvel bélyegeztek meg, amikor az irodalomban a földhözragadt valóságlátás divatozott, akkor elhajló, modernista polgár és az egzisztencializmustól fertõzött szerkesztõ voltam, amikor a poszt- és a neohandabanda jött divatba, akkor tradicionalistának, konzervatívnak kiáltottak ki; amikor rusztikus népinek látszottam (például Németh László szemében), akkor Updike regényét dicsértem, amikor megrögzött urbánusnak, modernkedo kritikusnak akartak elkönyvelni (például az irodalompolitikai enciklikákat fogalmazó Szabolcsi Miklós), akkor Kodolányi Jánosról írott könyvemmel az író nacionalista "bûneit" védelmeztem.
Gyakran idéztem, most sem hallgatom el: a nagyszerû fizikus, a modern atomelmélet nagy alakja, Niels Bohr jelmondata vált irodalmi és esztétikai fölfogásom, kritikusi gyakorlatom vezérelvévé: Contraria non contradictoria, sed complemanta sunt. A különbségek nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Nem az eredet, hanem a minõség, az esztétikai érték, az erkölcsi hitelesség vált számomra fontossá. Ezért fért érdeklõdésembe Csorba Gyõzõés Kodolányi János, Pilinszky János és Nagy László, Weöres Sándor és Rónay György, Takáts Gyula, Fülep Lajos és Illyés Gyula.
Utólag úgy látom, hogy elsosorban a XX. századi magyar irodalomhoz kötöttem életemet, könyveimben, az általam szerkesztett folyóiratokban ennek az irodalomnak az értékeit próbáltam megérteni és közvetíteni, értelmezni és tolmácsolni. Hetvenedik évemmel ez a század is véget ér. Ily módon egy év múlva már a múlt század embere leszek?
Szívem és szándékom mindig a fiatalokhoz húzott. Ezért választottam kenyérkeresõ foglalkozásul a tanári pályát, ezért írtam könyveimet is. Úgy érzem, sikerült magamban is megõrizni a hajdani, érzékeny, kíváncsi, keresõ, kérdezõ és kutató gyermeket. S ezért remélem, hogy XX. századi gondolataim, az elmúló század magyar irodalmának értékei, amelyeknek szolgálatára szegõdtem, beépülnek a jövõ század, a XXI. század, a jövo évezred falaiba is.
Magyar-történelem szakos tanári oklevelet szerzett az ELTE-n, 1952-tol Dombóváron, majd Pécsett tanított. A Jelenkor fõszerkesztõje 1959-tól. Ismét gimnáziumban tanított 1964-tól, majd könyvtáros volt. 1985 és 91 között a Pannónia Könyvek sorozatot szerkesztette.
Fõbb mûvei: Irodalmi nevelés a tanórán kívül (1969); A pécsi irodalom kistükre (1970); A szó és a vonal (1970); Vallomás a városról (1970); Pécs irodalmi emlékhelyei (1971); Magyarország (1971); Nyár, erdõ, kakukk (1973); Kodolányi János (1974); Nagyváros születik (1975); Versrõl versre (1976); Pannóniai változatok (1977); Sorskovácsok (1978); Mûteremben (1978); Testvérmúzsák (1979); Mérték és mû (1980); Csorba Gyõzõ (1981); Nagy László (1983); Illyés Gyula alkotásai és vallomásai tükrében (1983); Görögországi utazás (1984); Utak Európába (1985); Triptichon (1986); Pilinszky János alkotásai és vallomásai tükrében (1986); Rónay György (1988); Vidéken élni (1988); Veress Pál (1988); Tájak, emberek (1990); Titokkeresõ (1991); Párhuzamos történelem (1992); Idõrosta (1994); Jelbeszéd (1994); Kedves Professzor Úr! (1994); A Jelenkor indulása (1995); A hasznos szép költõje (1996); M. F. mester (1997); Az utolsó évszak (1997); Becsöngetés (1997); Gyönyörû magyar tengerke (1998); Egy költészet horizontja (1999); Közelítések (1999).
Díjak: József Attila-díj (1976); Rippl-Rónai-díj (1979); Janus Pannonius-díj (1981); Literatúra-díj (1994.
POZSGAI ZSOLT szakmai önéletrajza
/2000, szeptember/
E-mail pozsgai.fabosi@matavnet.hu
Születési helye és ideje: 1960, szeptember 20. Pécs
Foglalkozás
Szabadfoglalkozású író, dramaturg, rendező.